Egyszer már meghaltam

Elvonult a vihar… 

– El, szerencsére. Az állatokat jobban megviseli, mint engem. Mennydörgéskor meg kell nyugtatnom Mancit, a német juhászkutyámat. Az erőteljes zenétől is fél, Bach orgonamuzsikája például kifejezetten idegesíti. Alig vártam már, hogy jó idő legyen. Mindig adódik valami munka a ház körül. Kisorosziba 1984-ben költöztünk Újpestről, abban a reményben, hogy az asztmás fiamnak és lányomnak jót tesz majd a vidéki levegő. Rátaláltam erre a lakóházra, ahol élünk, s megvettem a hozzá tartozó egykori moziépületet is. Minden romokban állt. A lakható rész csupán egy szoba-konyhára korlátozódott, amit nem tudtunk fűteni és a víz sem volt bevezetve. Aztán tizenöt évig tartó pokoli munkával sikerült élhetővé tennünk a házat. A volt férjemnek, Székely B. Miklósnak rengeteg mun­­kája van benne, de az építkezésben segítettek az alternatív színházi világból ismert barátaink is. 

Mi volt a célja a moziépülettel? 

– Próbateremnek szántam. Még állt a színpad, amit a helyiek építettek, majd itt játszották el A falu rosszát, amit megterhelő napi munkájuk után gyakoroltak be a jéghideg teremben. Valami oknál fogva a nevüket bevésték a falba. Ezt a felújításkor megtaláltuk és érintetlenül hagytuk. Nagyon megható volt, hogy idősen ugyanezek az emberek jöttek el lebontani a színpadot, amit életveszélyes volta miatt nem tudtunk megtartani. 

Milyen most az élet Kisoro­sziban? 

– Fokozatosan leépül, kihal a falu. Szinte csak nyugdíjasok élnek itt, a fiatalok elköltöznek innen, a kétezernél több víkendház-tulajdonos pedig nem számít őslakosnak. Megszűnt a posta, bezárt a gyógyszertár, a tömegközlekedés sem a legjobb. Budapesten nem tudok vállalni esti színházi előadást vagy filmbemutatót, mert ha távolsági busszal és komppal időben be is érnék, járatok hiányában visszajönni már nem tudnék. 

Meglepődtem, hogy fehér a haja… 

– Egy szerep miatt van így. A Proton Színház Parallax című, Mundruczó Kornél által rendezett produkciójával – amely egy budapesti család három generációjának történetét meséli el – járjuk a világot tavaly május óta. Egy ősz hajú, holokauszttúlélő nagymamát alakítok benne. Ehhez kellett csonkig leszívatni a festett barna hajszínemet, és ameddig ez a darab megy, nem változtathatok rajta. 

Lassan húsz éve tart az ön újabb külföldi sikerszériája… 

– A Frankenstein-terv ősbemutatója 2007-ben volt a Bárka Színházban, majd külföldön Strasbourgban és Bécsben indult hódító útjára. Színházban attól kezdve dolgozom folyamatosan együtt Mundruczó Kornéllal, illetve előtte forgattam vele a Delta című mozifilmjében. Ne kérdezze, hogyan talált rám, mert a mai napig nem tudom. Érdekes, határon túl sokkal ismertebb vagyok, mint idehaza. Sok szép sikert megéltem az évek során, például a 2019-es németországi Ruhr­triennalén hatezer fős közönség előtt mutattuk be az Evolúciót, de említhetném a Bécsi Ünnepi Heteket (Wiener Festwochen), ahová évek óta visszajárunk a Proton Színház sikerdarabjaival. Sajnos az állandó utazgatás, a repülés nekem emberpróbáló feladat. 

Az Evolúcióból film is lett. Tényleg villámgyorsan készült? 

– Négy napot kaptunk a forgatásra. A zseniális francia operatőr, Yorick Le Saux egyetlen snittben rögzítette a 45 perces produkciót, mindennap háromszor. Végül a legeslegutolsó felvétel lett a nyerő, az került moziba. Órási szellemi és fizikai kihívás volt, soha nem éreztem ekkora nyomást rajtam. Attól is tartottam, hogy nehezemre esik majd ilyen hosszú ideig beszélni, mivel nagyon gyenge a szívem oxigénellátása. Szerencsére volt egy partnerem, s amíg őt vette a kamera, addig gyűjthettem erőt a folytatáshoz. Az orvosom nem javasolta, hogy elvállaljam ezt a munkát, de nem hallgattam rá. Mindezt tetőzte a Covid-járvány, melynek kezdetén lehetetlen kihívásnak tűnt oltáshoz jutni, végül azt is sikerült megoldanom. Az Evolúció szerepelt a 74. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, a Cannes Premiere nevű szekcióban versenyen kívül mutatták be. 

Ott volt ön is? 

– Igen. Elmaradt a szokásos nyüzsgés, szinte üresen kongott a fesztiválpalota. Maszkban ültünk a vetítés alatt, és képzelje, egy idő után elaludtam. A gyerekkoromból hozott orrsövényferdülésem miatt annyira hangosan horkoltam, hogy Kornélnak többször is oldalba kellett böknie. Végül arra ébredtem fel, hogy a közönség megállás nélkül tapsol. Idehaza aztán én is végignéztem a filmet. 

Szerepel a szlovákok által Oscar-díjra nevezett, szlovák–cseh–magyar koprodukcióban készült Emma és a halálfejes lepke című filmben is, amelyben egy kendős felvidéki parasztasszonyt alakít. 

– Nem feltétlenül a karakter, hanem a film témája fogott meg. Szinte semmit sem tudtam arról, miként erősödött meg az 1940-es évek közepén a nacionalizmus a Jozef Tiso-féle fasiszta szlovák államban. Az apai nagyszüleim felvidékiek voltak, de soha nem beszéltek a múltról, főleg nem a pozsony­ligetfalui vérengzésről vagy a kitelepítésekről. A film rendezője, Iveta Grófová igényes munkát végzett. Emlékszem egy hideg téli napra, amikor a két évvel azelőtti nyáron felvett jelenet folytatását forgattuk. Nyilván ugyanabban a ruhában és vékony talpú cipőben kellett lennem, mint előtte. Rettenetesen fáztam. Nem is tudom, mi történt volna velem, ha az öltöztető nem béleli ki a cipőmet valamilyen melegítő szerkezettel. Szíven ütöttek az éjszaka felvett kitelepítési jelenetek is, amikor puskatussal terelik a tömeget a lovas szekerekre. A szlovákoknak ez a film saját történelmük traumatikus epizódjának feltárása, háborús bűneikkel való szembe­nézés. 

Ha már a történelmi múlt került szóba, említsük meg a 93 éves Mészáros Márta filmrendezőt, akinek több alkotásában ön a főszereplő. Az év elején 14 filmjét megvásárolta egy francia cég világforgalmazásra. 

– Sőt, úgy tudom, egy amerikai forgalmazó is beszállt az üzletbe. Ezt a magyar filmművészet elismerésének tartom. Márta életművét nemrég Párizsban is bemutatták. Még mielőbb bárki azt gondolná, mostantól dől hozzám a pénz, gyorsan leszögezem, magyar színésznek nem jár anyagi juttatás, ha a világ bármely részén vetítik a filmjeit. 

Nehéz helyzetben van? 

– Sokat költök gyógyszerre. És a beteg testvéremet is én tartom el. Régen pszichológus volt, könyvet is írt, de mivel nem főállásban dolgozott, nyugdíjban sem részesül. Nekem is vigyáznom kell az egészségemre, gyerekkorom óta szívbeteg vagyok. És évekkel ezelőtt volt egy súlyos infarktusom. Tehát én egyszer már meghaltam. A Frankenstein-terv egyik előadása után lettem rosszul. A Proton Színház egyik alapítójának, Büki Dórinak köszönhetően gyorsan kórházba kerültem. Arra emlékszem, hogy valamit még mondtam a dokinak, aztán elsötétült előttem a világ. A későbbi kontrollvizsgálatok során megkérdeztem tőle, hányszor hoztak vissza az életbe. Talán kétszer-háromszor. És miért nevetgéltem annyira? Azért, mert morfint adtak. Másként nem tudtam volna elviselni a fájdalmat, amit a sokkolóval való újraélesztés során az eltört bordáim okoztak. 

Sok mindent írtak és mondtak már önről. Major Tamás „csúnya lánynak” nevezte a rádióban, Latinovits Zoltán „szép Monorinak” hívta a színházi büfében, a franciák pöttyös arcúnak titulálták. 

– Major sem volt szép ember, biztosan poénkodni akart. Latinovits Zoltánnal a Thália Színházban találkoztam, ahol főiskolásként statisztáltam. A hajamat két oldalt copfba kötve hordtam, akkor tett rám megjegyzést, de én hátra sem fordultam, csak mentem a kávés­csészémmel az ajtó felé. 

Idén lesz 80 éves. Miért nincs még Kossuth-díja? 

– Ezt tőlem kérdezi? Régen bárki tehetett javaslatot kitüntetésre. Egyik ismerősöm meg is próbálta, de hiába. Aztán több Kossuth-díjas írt alá egy beadványt, de ebből sem lett semmi. Kiderült, végig kell jutni a kitüntetési ranglétrán. Az alternatív színházi szövetség elintézte a Jászai-díjat, Törőcsik az érdemes művészi címet, és itt meg is állt a dolog. De van két életműdíjam, egyiket a Független Színházak Szövetségétől, másikat a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál zsűrijétől kaptam. Nekem ennyi elég is. Mindig színész szerettem volna lenni, és amikor ez megtörtént, nem akartam elhinni, hogy ez a mesterség olyan, amilyennek immáron én is belülről látom.